egy magányos sárga bögre állt az asztalon, félig kihűlt tejeskávéval. a lány sietősen kezdte rendbe tenni a konyhát és egy mozdulattal leverte. a sárga bögre tompa csattanással darabokra tört, a félig kihűlt tejeskávé értetlenül csorgott végig a bézs falon.
ha megittad volna a kávét, ez nem történik meg – mondta bosszúsan a lány.
mondhatta volna azt is „véletlenül levertem a bögrédet és eltört, nagyon sajnálom”. ám ott, abban a reggeli, elkapkodott pillanatban a könnyebb utat választotta… a felelősségvállalás helyett.
legyünk őszinték… a felelősség szótól a legtöbbünknek görcsbe rándul a gyomra.
lehet, hogy gyerekként a nemtudatos szüleink büntettek, ha valami általuk rossznak ítélt dolgot tettünk, és mivel a testünk megőriz minden emléket, felnőtt életünk bézsre festett konyhájában rögtön félni kezdünk a büntetéstől. sokan gondolkodunk így a mai napig: rossztett, büntetés. nemrég egy kliensem megkérdezte tőlem, szerintem mivel büntesse meg a kisfiát a hármas matek-témazáró miatt, pedig a gyereknek épp elég büntetés az, hogy szégyelli magát a kislány előtt, aki tetszik neki… vagy nem jut be a matek szakkörbe, ahova a haverjai járnak.
az is lehet, hogy egy felelősséggel járó történet egyszerűen feltépi az alapsérüléseinket, amik felerősített hangerőn mantrázzák a fejünkben, hogy nem vagyunk elég jók és így nem fog minket szeretni senki.
szóval miért is olyan nehéz kimondani azt a pár szót: „az én saram”, „én tettem”?
mert a felelősség nem vállalása iszonyúan kényelmes látszat-biztonságba ringat minket. mintha lenne egy autónk (az életünk), de mi mindig csak az anyósülésen utaznánk… kritizáljuk a sofőrt, szidjuk az időjárást, panaszkodunk a kátyúkra vagy arra, hogy aki vezet, nem ott állt meg, ahol mi szerettük volna. cserébe megőrizhetjük az ártatlanságunk illúzióját, hiszen mi csak az utas vagyunk, akivel „történnek” a dolgok.
a baj csak az, hogy az anyósülésnél nincs se kormány, se fék. itt ülve tehetetlenül nézzük végig, ahogy az autónk – amit a félelmeink, a múltbéli mintáink vagy mások elvárásai vezetnek – szépen lassan a szakadék felé gurul. kiabálhatunk, vádaskodhatunk, reménykedhetünk, vagy épp tagadhatjuk a tényeket, de amíg nem ülünk át a kormány mögé, nem mi irányítunk.
sokunknak nem volt olyan gyerekkora, amilyet megérdemeltünk volna. a minket ért traumák (sorozatának) hatására vissza-visszarántódunk tehetetlen kisgyerekbe és mástól várjuk a csodát. ücsörgünk az anyósülésen.
a felelősségvállalás azonban nem más, mint a gyerekkorunk lezárása. felnövés az élethez. kisgyerekként még elfogadjuk, amit az élet (a szülő, egy tanár, a közértes néni) ad, felnőttként már mi döntjük el, mit engedünk meg és mit nem.
a felelősségvállalás nem más, mint a válaszadás képessége. azt jelenti, hogy már nem csak elszenvedjük az életet, hanem irányítjuk azt. hogy valami régről jövő mintára, amit talán generációk óta másolunk tudattalanul (felel-ősség), most más választ adunk, máshogy reagálunk.
a felelősségvállalás nem más, mint szabadság. többé már nem kell mások elvárásai szerint haladnunk, kikerülhetjük a kátyúkat és megállhatunk ott, ahol nekünk szép a táj. és ha eltévednénk, korrigálunk. lehetőséget adunk magunknak a fejlődésre és a jóvátételre.
ha úgy döntesz, átülsz a kormány mögé… nem ígérem, hogy könnyebb lesz az út. de az biztos, hogy a te utad lesz.
