a bántalmazásról itt írtam már. mai cikkemben egy legalább ilyen gyakori bántalmazási formáról fogok írni. a célom az, hogy felhívjam a figyelmet valamire, amit társadalmilag elfogadottá tettünk, pedig nagyon nem kellene.
az elme ismétlés révén tanul. ha sokszor hallasz (akár úgy, hogy magadnak mondod) valamit, az agyadban idegi kapcsolatok jönnek létre, amik az ismétléssel egyre erősebbé válnak. így lesz végül egy gyakran hallott, ártalmatlannak hitt mondat a személyiséged alapköve, az életed vakvágánya. „én erre nem vagyok képes.” „én ehhez hülye vagyok.” „olyan kövér vagyok, mint egy…” „én mindenhonnan elkések.” vagy reggel a tükörben „te jó Isten, hogy nézek ki?” talán neked is ismerősek ezek a mondatok és hasonló társaik
a verbális (azaz szóbeli) bántalmazás olyan szavak használatát jelenti, amivel másokat kontrollálsz, megalázol, manipulálsz.
sokféle formája lehet:
- a romboló kritika („olyan lusta vagy, hogy az szégyen.”, „önző vagy, mint apád”, „gyere már, mindig miattad késünk el”)
- a gázlángozás (erről külön bejegyzést találsz itt)
- a sértés („te idióta”, „nem vagy normális”)
- a kiabálás (!!)
- a gúnyolódás („jajj, malacka, ne sértődj meg mindenen!”)
legtöbbször, ha így bánsz másokkal, az azért van, mert
- magaddal is így bánsz, anélkül, hogy észrevennéd.
magaddal azért bánsz így, mert ezt hallottad gyerekkorodban (a gyerekek pár évesen internalizálják, saját belső hangjukká teszik az anyjuk szavát, ezáltal csökkentve a stresszt az anya távollétében. ez furán hangzik, de ha elkezdem mondogatni magamnak, amit Anya / Apa mondott mindig, az olyan, mintha kicsit ott lenne velem).
- leértékeled magad, legbelül úgy hiszed, nem vagy elég jó, és ahhoz, hogy kicsit jobban érezd magad, elkezdesz másokban rossz érzést kelteni. amíg rámutatsz mások negatív dolgaira, addig sem kell a sajátodra figyelned, nem igaz?
a gond csak az, hogy minden gondolat kivált egy fizikai reakciót és egy érzelmi választ a testben. ha szidsz valakit, stresszhormont termel a teste. ha megdicséred, boldogsághormont. a döntés a tied.
