ha körülnézel a világban, túlnyomórészt a sérüléseiket álarc mögé rejtő embereket látsz. a sérüléseidet nagyrészt gyerekkorból hozod, és mivel azt adod tovább, amit kaptál (tudatos önismereti munka nélkül persze), bántasz másokat. mert akit bántottak, másokat is csak bántani tud. nem azért, mert rossz ember vagy mert így akarja, egyszerűen ez számára az ismerős, és nincs eszköze rá, hogy ne bántson. megtanult egy viselkedésmintát, nem tudja, hogyan kell nembántani.
de mit is jelent az, hogy sérülsz gyerekkorodban?
játssz velem most és képzelj magad elé egy újszülött babát. figyeld meg őt a lelki szemeiddel. milyennek látod? gyönyörű, szerethető, pont jó úgy, ahogy van. csak jót tudsz mondani róla, igaz? és most gondolatban cseréld le a baba képét a sajátodra.
és máris jönnek az uhh, hogy nézek ki, te jó ég, egy idióta vagyok, na nee, már tokám is van, ezek a ráncok… ó, ez nekem nem fog menni mondatok megállíthatatlanul. hogy jutottál ide?
ahogy növögetünk tökéletesen szerethető babából, és elkezdjük felfedezni a világot, a többieket, önmagunkat, egyre többször halljuk a NEM szót.
ezt ne csináld. fúj, nem szabad. azonnal tedd le. nem hallottad, mit mondtam? mars a szobádba, amíg szépen mondom. persze most arra gondolsz, de hát hogyan tanítsuk meg a gyereknek, hogy ne játsszon a tűzzel, ne üsse meg a testvérét, ne rajzoljon a falra, és így tovább. írok erről is legközelebb… demost ott tartunk, hogy ezeket hallod gyerekként és máris eldöntöd, hogy ahogy megnyilvánulsz, nem vagy jó. nem értékes, nem szerethető, nem elég.
és vajon fáj szembesülnöd azzal, hogy nem vagy elég jó? hogy nem kellesz? hogy nem vagy szerethető? (még akkor is, ha ezt te döntöd el magadról a pici gyerekagyaddal, amelyik nem rendelkezik megfelelő fejlettséggel ahhoz, hogy racionálisan lássa a dolgokat) naná, hogy fáj. ezért ezt a részedet „lehasítod” magadról.
a művész énrészedet, akinek a rajzát apa leszólta, a kísérletező énrészt, akit anya elfenekelt a körömlakkba mártott slusszkulcs láttán, a kalandor énrészed, aki még maradt volna 10 percet a játszótéren, de anya ráparancsolt, hogy menni kell és sorolhatnám. ezek az énrészek mind-mind ott csücsülnek valahol a lelked mélyén egy poros pincében, és nem nyitja rájuk az ajtót senki. mert Anya vagy Apa azt mondta, azok a részek nem jók. és megtanulsz „helyesen” viselkedni, „jó” lenni, „elvárások szerint” élni. azaz felveszel egy álarcot. és amikor valaki benyomja egy gombodat, mert olyat mond vagy tesz, amivel megpiszkálja ezt a polcra helyezett énrészt, az álarc azonnal ádáz védekezésbe kezd. és már meg sem lepődsz, ha azt mondom, pont úgy fog védekezni, ahogy Apától és Anyától látta. ha Apa ordított, az álarcod ordít. ha Anya nem szólt hozzád, az álarcod is hideg lesz és néma.
álarcok feszülnek egymásnak és küzdenek a saját igazságukért, miközben az álarcok mögött két fájó gyerek vágyik a szeretetre és az elfogadásra. neked hogyan viselkedik az álarcod és mi hívja életre?
