a dédapám együtt lélegzett a természettel.
mindig azelőtt kelt, hogy sárga köddel belobbant volna a hajnal. állatokat tartott, akiket mélyen tisztelt és volt egy kis földje, ahol megteremtett mindent, amit a család asztalára tett. aztán ő is a rendszer áldozata lett. elvették mindenét, a kitelepítés után a semmiből építette fel újra az életét. mégsem mondott soha egy rossz szót senkire. tiszta volt a lelke és olyan egyenes a tartása, amilyet azóta sem láttam.
pár évtized telt csak el azóta, hogy a lelke már máshol van, de hatalmasat fordult a világ. s a világ fordulásával elszakadtunk a természettől… és elszakadtunk saját magunktól is.
nem követjük már az évszakok váltakozását, nem eszünk friss salátát tavasszal, cseresznyét nyáron és szilvát ősszel. egész évben minden elérhető. nincsenek már földjeink, nem kell keményen dolgoznunk, hogy kenyér legyen az asztalon, mert százféle pékárut kapunk a legkisebb sarki boltban is. kizsigereltük a természetet és elfogadjuk, hogy olyan „élelmiszereket” tesznek elénk, amiktől szinten mindenki beteg, allergiás, érzékeny. mégis – tanulmányok szerint – ötször annyit eszünk egy nap, mint amire a testünknek szüksége lenne, de honnan is tudnánk, hogy így van, hiszen elszakadtunk a testünktől is. elméből próbálunk mindent megoldani, rázártuk az ajtót a szívünkre, mert túl sok benne a feldolgozatlan fájdalom. ma pedig nem menő nemjól lenni. nem szeretjük már az ünnepeket, mert nem tartjuk a hagyományokat, nincs értéke annak, hogy együtt van a család, agyunkra megy az ünnepek előtti készülődés.
fuldoklunk a bit-özönben, de pörgetjük ész nélkül a hírfolyamokat, mert nem maradhatunk le semmiről. egy percnél tovább képtelenek vagyunk figyelni bármire. az összetartó falusi közösségek helyett mikrocsaládokban élünk, elvárjuk két – legtöbb esetben sérelmekkel teli embertől – hogy megtalálja egymással a hangot és tudja a választ mindenre, kiégünk a gyereknevelésben, digitális a bébiszitterünk, drogfüggőt csinálunk a gyerekeinkből. a kapcsolataink elértéktelenedtek, egymástól várjuk a megoldást, és ha nem jön, hamar tovább állunk. sötétedéskor már bezárkózunk, nem tudjuk, kik a szomszédaink vagy nem bízunk bennük.
minden arról szól, hogy nekünk legyen jó, nekünk legyen kényelmes, nekünk legyen igazunk. ami kényelmetlen, azt mérgezőnek nevezzük, ami kihívás elé állít, azt letiltjuk. nincs bennünk türelem, bölcsesség, megértés, és nincs hajlandóság, hogy ott maradjunk valahol, és megjavítsuk, ami elromlott. nincs hitünk, eldobáljuk, ami megrepedt, mert nem vagyunk képesek beszélgetni, meghallgatni, figyelni, szeretni, kapcsolódni (sem magunkhoz, sem máshoz), nem vagyunk képesek helyrehozni dolgokat, és nem vállalunk felelősséget semmiért. nem tudunk a jelenben lenni.
végletekig pusztítottuk a természetet, kínozzuk az állatokat, szemetelünk mindenhol. nem vagyunk tekintettel senkire, nem segítünk embertársainkon, fogalmunk sincs, mi az együttérzés. ragaszkodunk a történeteinkhez, a fájdalmunkhoz, mintha az lenne az identitásunk és ellökjük magunktól azokat, akik szeretnek minket… s közben rosszul alszunk, önismereti tanfolyamokra szaladgálunk és… illúziókban ringatjuk magunkat.
a világot olyan hellyé tettük, az életet olyan sebességre pörgettük, amire sem a pszichénk, sem az idegrendszerünk nincs kalibrálva, de semmi nem szent, legfeljebb bekapunk egy tablettát, ha már végképp nem megy, mert nem maradhatunk le semmiről. még egy mozaikszót is kreáltunk rá: FOMO (angolul „Fear Of Missing Out”) – azaz a kimaradástól, lemaradástól való félelem.
„Szeretném megosztani Önnel, mire jöttem rá az ittlétem során. Akkor döbbentem rá, amikor osztályozni próbáltam a faját. Ráébredtem, hogy önök valójában nem emlősök. Minden emlős ezen a bolygón ösztönösen természetes egyensúlyra törekszik a környezetével, kivéve magukat, embereket. Letelepednek valahová és addig szaporodnak, míg fel nem élik mind a természeti erőforrásokat. És azután csak úgy képesek fennmaradni, ha új területeket foglalnak el. Van egy másik organizmus is ezen a bolygón, mely ugyanígy viselkedik. Tudja melyik? A vírus. Az emberi faj egy betegség, a bolygó rákosodása, az ember egy ragály.” [Smith ügynök monológja a Mátrix. című filmből]
gyerekkoromban volt egy idézetes könyvem: állítsátok meg a világot, ki akarok szállni. akkor még nem tudtam, egyszer majd mennyire élővé válik ez a mondat.
ha hasonlóan érzel, ha te is keresed a helyed ebben az őrületben, nem vagy egyedül. ha beszélgetnél erről (is), foglalj egy időpontot.
szöveginspiráció: taniakhazaal
