vártuk a buszt.
egy ránézésre harminc alatti anya, és mint később kiderült, egy egy hónap híján hároméves gyerek. anyán Guess kabát, Fila cipő, adidas hátizsák, gyereken anorák. csikorgó hideg, rég nem látott havazás. és egy (egyelőre) boldog gyerek, aki az öt perc várakozás alatt minden csínyt kipróbált. belement a hóba! csúszkált, megkocogtatta kesztyűs kezével a buszmegálló üvegét, seggre esett a hóban. túl közel ment az út széléhez. és boldogan nevetgélt.
azaz direkt idegesítette anyát. ennek megfelelően, anya szigorú arccal nevelte a gyereket. ne menj oda, belemegy a cipődbe a hó és vizes lesz a zoknid. ne dobolj az üvegen, kitörik. ne csúszkálj, mert el fogsz esni. gyere onnan. ne csináld ezt, ha ideér a busz, én elmegyek, és itthagylak. gyerek kipirult arccal nevetgélt, láthatóan mindent megtett, hogy anyát egy kis mókára csábítsa. talán nem is értette, hogy ez nem lehetséges, amíg el nem csattant egy pofon a majdnemhároméves arcán.
a buszon sokan voltak, de akadt két szabad hely, ahova a szemben ülő színeskabátos nő felsegítette a gyereket. s ha már így tett, beszédbe elegyedett vele. arról, hogy neki is van egy ugyanilyen nevű kisfia, csak ő már nagyfiú. nagyobb nála is. be nem állt a szája, grimaszolt, kacsintott, mosolygott, és mindent megtett, hogy gyerek viszonozza a látszólag őszinte érdeklődést.
ám a kisfiú addigra pontosan tudta, hogy nem izgünk-mozgunk, nem kalandozunk, nem nevetgélünk, nem csinálunk semmi izgalmasat, csak ülünk csendben és nézünk magunk elé, különben anya ideges lesz, nem szeret és elhagy.
ám ekkor varázslatos dolog történt. ránézésre harminc alatti anya kitett egy mosolyt az arcára, gyengéden átölelte a gyereket, vigyázott, hogy ne csússzon le az ülésről a kanyarban, lelkesen mesélte, hogy délután szánkózni mennek, és még egy puszit is nyomott a gyerek sapkájának a mértani közepébe.
pár megálló múlva leszálltak. gyerek némán, hosszasan nézett a színeskabátos nő után.
az elsődleges gondozóval (ez legtöbb esetben az anya) kialakult kapcsolat nyomán olyan mintázatok jönnek létre, amelyek kihatnak a felnőtt kapcsolatainkra. ezeket kötődési típusoknak nevezzük. a pszichológia négy típust különböztet meg, ebből egy biztonságos, a többi pedig nembiztonságos kötődés (ami már önmagában sokat mond az anyáinkkal való kapcsolatunkról): szorongó, elkerülő és dezorganizált, ami tulajdonképpen az előző kettő keveréke.
az, hogy milyen minta jön létre (azaz milyen program töltődik le a gyerekbe), attól függ, a gondozója hogyan válaszol a gyerekre. ha következetesen elérhető, ráhangolódik a gyerekre és melegséggel reagál, a gyerek (és aztán a belőle lett felnőtt) biztonságosan kötődik. jó lesz az önértékelése, megbízik másokban, kényelmes lesz számára az intimitás és jól fogja tudni szabályozni az érzelmeit.
ám ha a gondozó válaszai kiszámíthatatlanok, mint a buszmegállós történetben szereplő anyáé (egyszer kedvesen fordul a gyerekhez, máskor mogorván), ha bizonytalanságban tartja a gyereket, elutasító a gyerek szükségleteivel kapcsolatban, vagy félelmet kelt benne… egy önbizalomhiányos, elhagyástól félő, vagy intimitásra képtelen, bizalmatlan, érzelmekkel hadi lábon álló gyereket / felnőttet kapunk.
te vajon melyik kötődési típusba tartozol és…. miért?