sokan félnek a hipnózistól. valamiért a hollywood-i filmek cirkuszait képzelik maguk elé, ahol a hipnotizőr a színpadra hív, meglengeti az ingát és a hipnotizált személy pár perc múlva négykézláb áll és kutyaként ugat. és ki tudja, milyen csúfságokra tud még rávenni egy idegen, ha hipnotizál.
pedig a hipnózis nem más, mint egy módosult tudatállapot. amikor robot módjára nyomkodod a távirányítót és váltogatod a csatornákat a tévén, tulajdonképpen egy módosult tudatállapotban vagy. amikor hosszú autós útra mész, és egyszer csak megérkezel, és nem tudod, hova lett az a másfél óra, ugyanebben a módosult tudatállapotban voltál. (nem ajánlom az így vezetést.)
életünk első kb. 7 évét is egyfajta hipnotikus állapotban töltjük. még nem fejlett az idegrendszerünk, sem az agyunk, hogy racionálisan eldöntsük valamiről, miért történik vagy helytelen-e. szivacsként szívjuk magunkba, amit a szüleinkből érzékelünk, viselkedéseket, megoldásokat különböző helyzetekre, reakciókat, érzéseket. az élethez való hozzáállásunk nagyrésze ennyi idő alatt „le is töltődik” a tudattalanunkba.
ha diszfunkcionális családban nőttél fel (apa ivott, állandóan dolgozott, elutasító és kontrolláló volt; anya egyedül nevelt; ott volt mindkét szülőd, de azt kívántad, bárcsak ne így lenne, mert állandóan veszekedtek), nagy valószínűséggel van egy olyan programod, hogy nem vagy elég. nem vagy elég jó, nem vagy elég szerethető, nem vagy elég értékes… mert ha az lennél, anya és / vagy apa nem kiabálna, szeretne, megölelne, nem költözött volna el, nem vert volna meg… és így tovább.
akkor is lehet ez így, ha a szülőd ellátta ugyan a fizikai szükségleteidet, volt hol aludnod, kaptál enni, jártál iskolába, olvastak neked esti mesét… de érzelmileg elérhetetlenek voltak. nem simogatták meg szeretettel az arcod, nem öleltek át, nem érzékeltették veled, hogy oda tartozol.
talán felnőttként is azt tapasztalod, milyen fájdalmas, ha valaki nemet mond rád. képzeld el, mennyire fáj ez egy gyereknek, akinek az élete függ a gondviselőitől. hogy ezt a mérhetetlen fájdalmat ne érezzük, választunk magunknak egy túlélési stratégiát. eldöntjük, hogy érezni fáj. hogy amit én szeretnék, nem fontos. hogy jókislány / jófiú leszek, hogy legalább én ne okozzak gondot.
gyerekként, pusztán azért, hogy szeressenek és elfogadjanak minket a szüleink, simán „kukázzuk” egy részünket (akiről azt tapasztaljuk, nem szerethető) és felveszünk egy álarcot. aztán felnövünk és ez a stratégiánk már annyira megszokottá válik, hogy könnyen rálegyintünk „áh, én ilyen vagyok”. elsírom magam mindenen. hamar elvesztem a türelmem. nem bírom, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy én akarom. valami bennünk szabotálja a felnőtt életünket és a sokadik önsorsrontó döntés után kétségbeesve kérdezzük meg magunktól: mi a baj velem?!
elárulom a titkot. nincs veled semmi baj. cseréld le a kérdést a következőre: mi történt velem, hogy lett egy ilyen álarcom.
