azt, hogy milyen ember lesz belőled, hogyan működsz a kapcsolataidban, mit hiszel magadról és a világról leginkább az alakítja, milyen tapasztalatokat szereztél életed legelső kapcsolatában – azaz a szüleiddel.
éppen ezért – ha van saját gyereked – nagyon fontos, te magad milyen szülő vagy; mennyire vagy tudatos, mennyire érted, mit miért csinálsz, mennyire törődsz a testi-lelki jólléteddel. mert a gyerekedből olyan ember válik, amilyenné a veled való megélései teszik.
önismeret nélkül olyan sérüléseket adhatsz tovább a gyerekednek, amiket te is szereztél gyerekként; ezek máig ott lapulnak valahol a szíved mélyén, akkor is, ha nem vagy tudatában ennek. ha diszfunkcionális családban nőttél fel, a benned élő gyerek valószínűleg tele van fájdalmakkal, sérülésekkel és pont úgy bánsz vele, ahogy veled bántak a szüleid.
sokszor hallom szülőktől „csak akkor veszekszünk, ha a gyerek már elaludt”, „én is elváltam, mégis ember lett belőlem”, „én sem haltam bele egy-két pofonba”, és így tovább. emlékezz rá, ezek a felnőtt szavai, nem a gyereké, aki akkor és ott átélte a veszekedést, a válást, a pofont. egy gyereknek olyan szülőre van szüksége, aki ismeri önmagát, aki tudatos, érzelmileg érett, képes a jelenben lenni és a gyerekre reagál. itt megírtam, miért olyan nehéz ez.
amikor gyereket tervezel, valószínűleg sokszor megfordul a fejedben valami ezekhez hasonló gondolat „ó, én ezt máshogy csinálom majd, mint az anyám”, „én majd türelmes leszek a gyerekemmel, mert velem sosem volt türelmes az apám”. aztán amikor ott áll előtted a gyerek, talán észre sem veszed, hogy a fogadkozások ellenére pont úgy cselekszel és reagálsz, ahogy veled tették a szüleid.
ezek ugyanis programok, amiket egy számítógéphez hasonlóan letöltöttél kisgyerekként és amik automatikusan lefutnak egy-egy helyzetben, ha akarod, ha nem. ha most arra gondolsz, te pont az ellenkezőjét teszed annak, amit a szüleid tettek, rossz hírem van; azzal ugyanazt éred el, hiszen az is a szüleidről és a programokról szól, nem a gyerekedről.
ezek a viselkedésminták generációról generációra adódnak tovább, sokszor észrevétlenül. bizonyára a te családodban is vannak olyan szokások, amiket már a dédi is úgy csinált, olyan mondatok, amiket a nagypapa szájából hallottál mindig, reakciók, amik anyára emlékeztetnek. ezeket nem szoktuk megkérdőjelezni, mert gyerekként sem az idegrendszer, sem az agy nem fejlett ahhoz, hogy racionálisan átlássunk dolgokat. nem értjük, hogy anya azért nem jön értünk az oviba, mert túlóráznia kell, azt hisszük, rosszak vagyunk és nem akarnak minket. amit átélünk, arról hozunk egy döntést (nem vagyok szerethető, nem kellek, a világ veszélyes, a pénzért meg kell dolgozni), elfogadjuk normálisnak, függetlenül attól, hogy hasznunkra van vagy épp sérülést okoz nekünk. amit elfogadunk, később aztán a személyiségünk részévé válik.
van kedved egy napig megfigyelni magadban, te miről hoztál döntést gyerekként?
