sokan hiszik, hogy a gyerekkor az életünk egy szakasza, amiből egyszer kinövünk, aztán magunk mögött hagyjuk. nem marad belőle más, mint néhány emlék, régi fotók, begyógyult vagy figyelmen kívül hagyott sebek. nem is állhatnánk messzebb az igazságtól.
nemrég összefutottam egy rég látott ismerőssel, aki büszkén újságolta, hogy családállításon járt és sírva-tiltakozva, de végül sikerült megszabadulnia a benne élő gyerektől. éppen ideje volt felnőni. azonnal az arcomra fagyott a viszontlátás örömének mosolya.
minden felnőttben él egy gyerek. ki merem jelenteni, hogy – kevés kivétellel – ez egy sebzett gyerek, aki a mai napig hatással van a gondolataidra, szabotálja a döntéseidet, tönkreteszi a párkapcsolataidat, formálja a személyiségedet. és ő az a részed, aki a létezésed legtisztább minőségeit is hordozza: az alkotásvágyat, a kreativitást, az érzékenységet, az életre való rácsodálkozást, a lelkesedést, a szívből nevetni tudást, az elfogadást, a tiszta szeretetet. mégis azt hisszük, a megoldás a problémáinkra, ha elnyomjuk őt (tablettákkal, túlevéssel, szerek használatával, munkamániával, állandó célhajszolással, a külsőnk tökéletesítésével, ki mivel) vagy kitesszük az életünkből, csak mert ugyanez a részünk hordozza a legmélyebb sérüléseinket is, a legfájóbb hiedelmeinket magunkról és a világról: az elhagyottság, az elutasítottság, a nem vagyok szerethető, a nem vagyok elég jó érzéseit.
megkockáztatom, a legtöbb szenvedés forrása, hogy bezárjuk az elménk pincéjébe ezt az amúgy is fájó, rettegő, védtelen gyereket. ugyanazt tesszük vele, amit a szüleink tettek velünk. ahelyett, hogy ránéznénk, megvigasztalnánk, magunkhoz ölelnénk… visszafogadnánk őt magunkba, hiszen mindig is oda tartozott.
nagy árat fizetünk érte. mentális betegségek, egzisztenciális krízisek, szorongás, függőségek, az üresség érzése, céltalanság, destruktív minták unos-untalan ismételgetése, csak, hogy néhányat említsek.
a benned élő gyerek nem tűnik el attól, hogy figyelmen kívül próbálod őt hagyni vagy családállításon az őt képviselő embert kiküldöd a teremből. sőt. minél elszántabban teszed, annál inkább megmutatja magát. ha apró kritikára is dühösen reagálsz, ha láthatatlannak érzed magad, ha képtelen vagy egyedül lenni, ha éhezel mások elismerésére, ha nem tudsz nemet mondani vagy határokat húzni… akkor akár el is gondolkodhatsz azon, hogy van benned egy nagyon is élő fájó gyerek, akit sosem láttak, nem értettek meg, nem fogadtak el. és talán a legfontosabb tévedés a belső gyerekünkkel kapcsolatban: bár jobb szó híján azt mondjuk, sérült, ez nem azt jelenti, hogy problémás, rossz, vagy javításra szorul. ő nem egy hiba a rendszeredben. fel kell őt ismerned és meg kell őt ismerned. aztán helyet adni neki ott, ahova tartozik: a lelkedben.
és erre csak akkor leszel képes, ha a szüleid helyett magadra figyelsz. ha felépítesz egy belső szülőt, egy érzemileg érett apa vagy anya figurát, aki már képes a benne élő gyerekről úgy gondoskodni, ahogy az a valódi szüleinek nem sikerült.
mert ő lesz az a részed, aki onnantól kezdve képes biztonságban tartani a benned élő gyereket és párbeszédet folytatni vele; szembenézni a fájdalmával, nem elnyomni azt, stabilan állni a világban, nem erősnek tettetni magát. és ez az igazi felnövés.
a belső gyerek nem egy akadály az életedben, hanem a kulcs az érzelmi szabadságodhoz. élj vele.
szöveginspiráció: Psyphoria
