pláza, duzzogó négyéves, két eszköztelen szülő és egy nagyobbacska gyerek távolabb, hátha nem derül ki, hogy ő is a történethez tartozik. lassan haladnak kifelé. apa látszólag ingerült, anya fenyegetőzik. soha többet nem megyek veled sehova.
tíz méterrel arrébb, négyéves még mindig összefont karral, már könnyekkel küzdve. apa hangot ad ingerültségének, nagyobbacska gyerek odébb somfordál, anya bűntudatot kelt. mindig ezt csinálod. mindig veled van a baj.
a parkolóban aztán teljes összeomlás. apa a karjánál fogva rángatja négyévest, aki erre üvöltve a földre veti magát, nagyobbacska felveszi a láthatatlanná tévő köpenyt és eltűnik az autó beljesében, anya összevont szemöldökkel megfigyel. végül elcsattan egy pofon, és négyéves is az autóban végzi, ahol a szülők gondolom megnyugszanak, hogy végül csak az lett, amit ők akartak. lehet, hogy van némi lelkifurdalásuk is egy rövid időre, és talán… átkúszik a „nem vagyok jó szülő” kósza felhője is a gondolataik borúsra felhősödött égboltján.
rossz szülők? nem. mindössze nem tudatosak. bántalmazottak. eszköztelenek. ha megkérdeznéd őket, mit csináltak velük a saját szüleik, amikor ők voltak duzzogó négyévesek, valószínűleg ugyanezt mesélnék, amit én most neked.
mit tehetünk, amikor a gyerek összeomlik?
először is fontos tudatosítani, hogy a gyerek nem direkt akar kicsinálni minket, nem akar leégetni a viselkedésével… egyszerűen csak megél egy érzelmet, amiről fogalma sincs, mi… arról pedig, hogy mihez kezdjen vele, pláne. a logika, az érvelés, a magyarázás, a fenyegetés, a magára hagyás, a büntetés csak árt. félelmet keltesz a gyerekben, amitől csak rosszabbodik a helyzet. a fizikai bántalmazás tilos. mindegy, mit hiszel, a gyerek nem ettől fog megnyugodni és „kezelhetővé” válni.
a gyerek idegrendszere még nem képes önszabályozásra. a szülő idegrendszerét másolja, így tanulja meg, hogyan viselkedjen egy helyzetben. ha te ilyenkor pánikolsz, a gyerek még jobban pánikol. szóval az első lépés, hogy te megnyugodj és kapcsolódj saját magaddal. megjegyzem, ha feldolgozatlan sérelmeket cipelsz a gyerekkorodból, ez nem fog menni.
de ha veszel pár mély levegőt, megérkezel a jelen pillanatba és nyugodt vagy, bátran közeledhetsz a gyerek felé. az ő szintjén, nem fölé tornyosulva. leguggolhatsz hozzá, leülhetsz mellé, ránézhetsz… egyszerűen csak megjelensz a terében. ő érzékeli ezt és biztonságban érzi magát. tudatosítja, hogy ott vagy és elfogadod. ha engedi, meg is érintheted őt. nem azért, hogy lefogd, hanem hogy lehorgonyozd őt a saját nyugalmadban. hogy tartsd neki a teret, amiben oké összeomlani. mert ez is az élet része. ha dühösek vagyunk, ha még nem akarunk hazamenni a játszóházból, ha félünk valamitől. az érintésedtől azt az üzenetet kapja az agya, hogy túlélhető, ami történik, hogy ott vagy vele. máris azt érzi, látod őt, érted őt. és most először a folyamat során megszólalhatsz. nyugodt hangon, ítéletmentesen egyszerűen csak tükrözöd, ami történik. kimondod, ami van. dühös vagy, mert nem akarsz még hazajönni a játszóházból. a gyerek azt érzi, megérted őt. nem kijavítod, nem kontrollálod, megérted. aztán vehettek együtt pár mély levegőt, és kitalálhatjátok együtt, hogyan tovább. maradunk még öt percet és aztán indulunk haza. most mennünk kell, de holnap visszajövünk. beszélgetünk arról, mit szeretsz legjobban a játszóházban.
ha eddig másképp jártál el, nem fog varázsütésre menni, mert a gyereked már megtanulta, hogyan reagálsz ilyen helyzetekben, és az arra adott programot futtatja.
ha pedig kérdésed van ezzel kapcsolatban, vagy további eszközöket tanulnál, itt tudsz időpontot kérni.