a fővárosba tartó intercity fémes sikoltással állt meg az állomáson.
talpig gyűrött lenvászonba öltözött, kissé zilált hajú fiú szállt fel, rózsaszín Vattacukorral a karján. utóbbi talán egy éves lehetett, búzavirágkék szemű lányka, talpig rózsaszínben. volt velük egy idősebb nő, aki az utazótáskákat intézte. időnként átvette a gyereket, volt véleménye dolgokról, de inkább nem szólt egy szót sem.
a számozott ülőhelyeket keresve bukkant fel a Rózsaszín Lány, aki előtte egy órával talán még egy menő női magazin címlapján pózolt. külön ült. néha váltott a fiúval egy szót, elkérte a csipszet, majd eltűnt a laptopjában.
Vattacukor csendben volt, biztonságos ismerősséggel ücsörgött apa karján. a fiú beszélt hozzá, enni adott neki, sétált vele. a lány… nem nézett rá.
magába gyűrte a vonat az út felét, mire Ismerős Lány érkezett. Vattacukornak fülig szaladt a szája, nyújtotta felé apró karjait, cserébe puszizáport kapott és kedves, gügyögő szavakat. hosszú volt az út. a lányka időnként megindult az ülések közti folyosón az ajtó felé – a Rózsaszín Lány nem nézett utána és lánykának sem volt több ő, mint bármely más nő a vonaton utazó elérhetetlen idegenek közül.
a hibátlan külsőbe csomagolt lány ridegnek, zártnak és ellentmondást nem tűrőnek tűnt. elmesélte Ismerős Lánynak, hogy mikor melyik tengerhez megy egyedül nyaralni, kellenek ezek a hetek, ahol kikapcsolhatja a telefonját és elmerülhet a jelen pillanatban. és akkor megláttam őt magam előtt pár évesen, ahogy kétségbeesetten próbálja elérni az anyját, de annak mindig fontosabb dolga akad. láttam, ahogy éjszakákon át öleli sírva a plüssmackóját, akinek talán el merte mondani, milyen magányos és hogy őt nem szereti senki. hallottam a távoli múltból az ismerősen csengő mondatokat, „a mi családunkban a nők nem sírnak”, „hagyd anyát, dolga van / fáradt”, és láttam, ahogy ez a Rózsaszín (kis)Lány a szendvicsét majszolja némán, miközben anya egy laptopon intézi a dolgait. és valahol, az idővonalán elérkezett az a pillanat, amikor már annyira fájt, hogy sokáig visszhangzó nehéz kattanással bezárta szíve vasajtaját.
a szívé pedig egy könyörtelen ajtó, amin azután ugyan nem jön be a bántás, de nem jön be rajta a jóság sem. vettem egy nagy levegőt, és az égre pillantva, mint oly’ sokszor életem során, elmormoltam egy imát, bár az érzet túl ismerős volt hozzá, hogy tudjam, nem tévedek. add, hogy rosszul érezzem és mégsem az anyja… talán csak egy újabb Ismerős Lány, aki velük utazik, de akinek semmi köze Vattacukorhoz.
Kelenföldhöz közeledtünk. az utazótáskák sokaságán végigfuttatva tekintetét, Rózsaszín Lány akkor először ránézett a lánykára és átvette őt. a gyerek ettől az ismeretlen helyzettől láthatóan kényelmetlenül érezte magát, lebiggyedt a szája széle, és ficánkolni kezdett. rossz vagy, mondta neki az anyja. mindig mondom, milyen rossz vagy… és látod. megint ez van. rossz vagy. r o s s z v a g y.
sokáig visszhangzott még a fejemben ez a két szó… rossz vagy, mert annyiszor hallottam abban az öt percben. el akartam képzelni Vattacukrot pár évesen, ahogy kétségbeesetten próbálja elérni az anyját… de ez a kislány már egy éves korára tudta, hogy a tökéletes, magazinból kilépett anyja nem szereti őt…
… és azért nem szereti, mert ő rossz.