pár éve egy amerikai élelmiszerboltban üvölteni kezdett az egyik soron egy gyerek, feltételezhetően Anya nem vett meg neki valamit. 20 másodpercen belül ott volt a biztonsági őr, és két másik ember, hogy utánajárjanak, mi történt.
nem tudom, ma is így zajlana-e a jelenet, magyarországi tapasztalatokat tudok megosztani, és azok nem ilyen reménykeltőek. teremtettünk egy olyan világot, ahol elfogadottá vált a bántalmazás. ahol elfordítjuk a fejünket, nem látunk, nem kérdezünk, nem cselekszünk. nem avatkozunk közbe, mert nem a mi dolgunk. és különben is addig jó, amíg nem velünk történik.
olvastam valahol, hogy a gyerekek nagyobb részben vannak kitéve erőszaknak a családon belül, mint azon kívül.
kezdjük azzal, hogy elvettük a gyerekektől a gyerekkort. egész pici kortól mini felnőtteket nevelünk, akiknek számtalan nyelvi- zenei- és sportfoglalkozáson kell megállniuk a helyüket, keményen kell dolgozniuk a sikerért… csak hogy te, a szülő jobbnak érezd magad. vagy mert téged is hasonlóan neveltek, és meg sem fordul a fejedben, hogy nem normális dolog egy gyereket 4 évesen angol különórára járatni; a zongora óráról és a dzsúdó edzésről nem is beszélve.
azt gondoljuk, a gyerekek ellenállóak, csak mert nincsenek meg a megfelelő szavaik, hogy kifejezzék, ami fáj. vagy mert jó ideig nem mutatnak olyan tüneteket, amiből rájönnénk, valamit nem jól csinálunk. vagy mutatnak, de nem tudunk mit kezdeni a gyerek effajta jelzéseivel. normalizáltuk az abnormálist is. mitől allergiás? miért nem tud aludni? miért ordít, ha indulunk az oviba reggel?
sok esetben a gyereknek nincs is egy biztonságos tere, ahol kifejezhetné, amit érez. vagy mert meg sem hallgatják, vagy mert azonnal érvénytelenítik, amit mond. „ugyan, kicsim, túlérzékeny vagy.” „na emiatt aztán igazán nem kell sírni.” „képes voltál ebből ekkora ügyet csinálni?” és sorolhatnám.
és mi történik, ha egy gyerek nincs otthon biztonságban, ha a szükségleteit nem vesszük figyelembe vagy érvénytelenítjük, amit érez?
létrehoz egy hamis ént: álarcot húz magára, elkezd játszani egy szerepet, amiről azt hiszi, így biztonságban lesz, így majd szeretik, így majd elfogadják őt. ő lesz az „osztályelső”, a „jó kislány”, a „lázadó”, a „betegeskedő”, a „másokról gondoskodó”. aztán felnő, kilép a nagyvilágba, ami az új családjává válik, és játssza tovább a szerepet, amit olyan régóta csinál, hogy a személyisége részének tekinti. csakhogy ezek az álarcok aztán szabotálják a munkáját, a kapcsolatait, az életét. és legtöbbször nem is sejti, hogy a kérdéseire a válasz a gyerekkorában keresendő.
